Ígértem az "Atlanti Óceántól a Csendes Óceánig" címmel írt kalandnak a folytatását ami biztos lehet benne a kedves olvasó, hogy nem merül ki egy epizódban. Témaindítómban már jeleztem, hogy törekedni szeretnék arra, hogy hetente legalább egy új történettel, eseménnyel, kisfilmmel bővítsem az itt elérhető tartalmat, melyek sem időrendiséget, sem tematikát nem fognak követni, hanem egy egyszerű virtuális kalandozásba kezdve az olvasókkal együtt és velük közösen újra élem ezeknek a néha valóban páratlan emlékeknek és tapasztalatoknak a hangulatát, újra hallom a dzsungel hangját, érzem illatát, szagát, nedvességét, szűnni nem akaró lüktetését... 

Most vissza térek ennek kalandnak egyik kezdeti epizódjához, de már most látom, nem lesz egyenes ez az "út" most sem, hiszen miközben írom ezeket a mondatokat, egyre inkább törnek fel a megélt ingerek, érzések, érzelmek, a mai világunk hamis valótlanságának bizonyosságai. Néha elgondolkodom azon, mi lehet ma az akkor és ott megismert emberekkel, milyen sors várt rájuk. Voltak köztük teljesen elszigetelt törzsekben, egyszerű boldog közösségben élők. 

Ezen írásaimnak, epizódoknak az időrendiségét mégis leginkább az éppen a kezembe kerülő és eddig semmilyen szinten nem rendszerezett VHS kazetták, fényképek, SD-kártyák, és más dokumentumokon őrzött ereklyék "felbukkanási" sorrendje határozza meg. Ilyen például az erről az expedíciónkról beszámoló korabeli olasz újság egy megsárgult oldalán megjelent (Leda Cesari által írt) tudósítás. Vitathatatlan, hogy számos Amazoniában megélt kalandom közül az egyik legnehezebb, leginkább embert próbálóbb és egyben legszebb is ez a megmérettetés volt. Egy következő beszámolóban (most nem azok a fotók kerültek a kezembe) majd írok egy pár évvel még korábbi trans-amazoniai 4x4-es autós túráról is. Persze mint az első részből tudhatja az olvasó ez a "mostani is" is négy keréken indult --egy kisebb guyanai dzsungel átrepülés után--, de az az igazi, hátizsákos, bennszülöttes, "Indiana Jones" típusú túlélő túra mégiscsak ez volt. Meg hát az a másik, meg az másik... ez a csoda el is tartott 47 napig és ez is egy egész életre szóló élmény maradt.

A fenti  és a lenti fényképek saját felvételeim (végre digitalizálva!). A lenti kép Francia Guyana őseredje felett készült, Cayenneből az első részben már említett őserdőbe rejtőzködő kis reptér felé szárnyalva, ahonnan aztán már nem maradt más mint átkelni a folyón és a Brazil "határon", megkezdeni az expedíciót a képen felülről látható és a dzsungelbe kígyózó földúton elindulva a "Trans-amazonica" irányába.

Évekkel még korábbi (első) amazoniai utunk alkalmával, az akkor 3 éves kisfiam és Feleségem is velem volt. Miközben vártuk a kisrepülőgép érkezését kisfiam a dzsungelben rejtőzködő kis repülőtér "várótermében",  az ebben a beszámolómban elbeszélt földetérésünket követően általam készített (lenti) fényképen látható és még változatlanul ott árválkodó, akkor éppen üres kispadon aludt. Nem tudom mit és miről álmodhatott, de számomra akkor és ott vált egyértelművé, hogy az őserdő és a benne lakozó őserő soha többé nem fog elengedni engem bármit is hoz a sors számomra.  Míg mi vártuk, hogy megérkezzen a gép ami elvisz minket (akkor éppen az ellenkező irányba Francia Guyana fővárosa felé), ő ott aludt azon a padon, kedvenc kistraktorja a pad alá hullott és ő talán először életében repülőgépekről álmodott. Az az első utazás sok minden miatt mind a hármunkban mély nyomokat hagyott, olyanokat is amikre csak most ismerünk rá. Soha nem tudom meg, hogy az a három éves kisfiú miről álmodott, de azt ő is érezhette, hogy akkor éppen valami fontos történik velünk, ő  azóta hivatásos pilóta lett és immár Feleségével együtt járja a világot.